G.Bálint Péter versei, novellái

 Én úgy szeretnék emlékezni Rád:az még megvan,hogy volt egy nagy kutyád.Én adtam nevet,valami furát. Én úgy szeretnék emlékezni Rád. Szeretnék úgy gondolni a testedre,mint ami a szívembe van felfestve. Arra akarok felkelni éjszaka,hogy arcod üldöz,mint rossz költőt szép szava. Tíz évnél is több eltelt már azóta,hogy utoljára nálatok lazultam. A férjed épp az irodában hetyegett,Te azon sírtál,hogy nem evett eleget. Vigasz voltam,vigasz voltunk egymásnak. Mint pólós srácok,kik hideg télben megfáznak.Reménytelen volt,mégis:emléknek elment. Úgy szeretném még egyszer a lelked.

Zsuzsa már nem szerette férjét. Főképp azért nem szerette, mert Jánosnak egyre kevésbé volt fontos az élet. Nem érdekelte, mit csinál az asszony, nem érdekelte a munka, az unoka, a meccs, a fröccs a kocsmában a barátokkal. János unott lett, kiapadt, ötvenen túl elkezdett " hetvenesedni".Zsuzsa erre nem volt felkészülve,nem tudott mit kezdeni ezzel a bölényes férfi-depresszióval, ő még szeretett volna néhány boldog évet, aktívan boldog évet. Zsuzsán egyre jobban elhatalmasodott a gyűlölet. Elhatározta, elteszi láb alól férjét. Vett egy pisztolyt, napokig a gardróbban dugdosta, aztán egy hét múlva beledobta a Dunába. Sokkal ördögibb tervet eszelt ki. Hagyja élni Jánost. Hagyja, hogy megöregedjen, hogy szenvedjen. Hogy tönkremenjen a prosztatája, elkopjanak az ízületei, már csak krumplipürét legyen képes enni, És ő, Zsuzsa, végignézi ezt az egészet, mindig tovább és tovább nyújtja János életét. Közben belül röhög, mint a ló. Kanca. János nem szerette feleségét. Zsuzsa mostanáb...