G.Bálint Péter versei, novellái

Nemrég jártam a pszichiátrián, mert eljutottam a művészi önmegvalósítás legfelső fokáig, azazhogy öngyilkos akartam lenni. Több, mint három hétig feküdtem benn, és rájöttem, hogy nem nekem kellene ott lenni. A környezetemben legalább húsz embert tudok, akinek a pszichiátrián lenne a helye. Ők még élnek, vidáman, szabadon, mit sem tudva arról, hogy totálisan hülyék, és ráadásul hülyévé tesznek másokat is. No de sebaj, az élet, mindig igazolja önmagát, egyszer minden hülye, idióta, félbolond, barom, állat, odakerül, ahová való. És ott szembesülni fog az igazsággal. Csak nehogy önértékelési zavara legyen, mert akkor még bolondabb lesz.

Elég szegény lúzer figura volt a Laci bácsi, amolyan falubolondja, szűkebbb családja is inkább koloncnak tekintette, az unokaöccse egyszer, részegen, még azt is felvetette, hogy nem ártana már elpusztulnia az öregnek, méghozzá gyorsan. Merthogy csak teher nekik, mondogatták. De aztán, halála előtt, Laci bátyánk közönségsikert aratott. Méghozzá a pszichiátrián. A bolondokházában, hogy magyarosan mondjuk. Ebédidő alatt letolta a gatyáját, és sz...ni kezdett. Az ápolók becipelték az "akkutra" és beinjekciózták.A betegek közül volt, aki fintorgott, volt, aki tapsolt. De Laci bátyánk csak állt ott és nézte, ahogy a kaki lecsorog a lábán. Ez volt élete utolsó sikere, ugyanis két nap múlva, mindenki megdöbbenésére Laci bácsi, ez a szeretetre méltó kis bolond öregúr, elhalálozott. Isten saját halottjának tekintette.